Arthur Miller A bűnbeesés után című darabjában a hősnő így szól a szeretőjéhez: 'Te, én olyan retteneteset álmodtam az éjjel: szültem egy hülyegyereket! Úgy éreztem, hogy ebbe bele kell dögleni, és akkor arra gondoltam, hogy ha meg tudnám csókolni, talán minden könnyebb lenne. Talán meg tudnám szeretni. Akkor ráhajoltam erre a hülyén vigyorgó, nyálas arcra, megcsókoltam – és egyszerre minden teher lehullott rólam. Tudod, azt hiszem, így vagyunk a saját életünkkel is.' Igen. Néha kicsit formátlanra alakítjuk magunkat és az életünket, nem olyanra, ami megfelelne az ideáljainknak, mégsem tehetünk mást – mivel ez az egyetlen életünk –, mint hogy megpróbáljuk szeretni. A világgal akkor lehet különbékét kötni, ha az ember kibékül önmagával, és fölvállalja, hogy olyan, amilyen. Amíg ez nem történik meg, addig azt sem tudjuk elhinni, hogy mások szerethetnek minket, mert mi sem szeretjük önmagunkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése