Tudtátok ti azt, hogy az életünk minden történetét szabadságunkban áll újból befejezni, úgy, ahogyan akarjuk? Az én szüleim nem élnek már, de ez egy kicsit sem lehetetleníti el azt, hogy beszélgessek velük. Idebenn. Csodálatos élmény, amikor valamit felismerek például az anyukámmal való kapcsolatomban, és azt mondom: „Bocsáss meg, anya!”. Ettől a pillanattól kezdve kettőnk története ezzel a fölkiáltással fejeződik be, nem azzal, hogy ő meghal. Életem valamennyi történetét befejezhetem, a legfájdalmasabbat, a legnyomorultabbat, a legszívbemarkolóbbat is. Még ott is, ahol a halálos sebet megkaptam, van annyi szabadságom, hogy írjak egy utolsó jelenetet. Egy zárójelenetet. Én vagyok a rendező! Éppen ezért onnan tudhatjuk, hogy valaki elakadt a fejlődésben, ha az élete történetét ugyanúgy mondja el ötven éven keresztül. Akkor ugyanazt a filmet rendezi egy fél évszázadon át, holott az ő történetét meg lehetne már másképp is írni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése