Dr. Ranschburg Jenő: Visszatalálunk egymáshoz? "Évekkel ezelőtt a fiam odajött hozzám, és azt mondta:"

Évekkel ezelőtt a fiam odajött hozzám, és azt mondta: 'Apu, van egy nagy problémám, segíts megoldani!' Ilyenkor az ember kihúzza magát – hát nem hiába vagyok pszichológus, a tizenéves fiam hozzám fordul a gondjaival! Ez nagy dolog! Meg is próbáltam valami használható megoldást ajánlani. A gyerek elgondolkodott: 'Igen apu, ez jó. De… ezért és ezért nem használható.' Hát van benne valami, mondok egy másikat. Megint ugyanaz jött: 'Igen, apu, ez is jó, de…' Ilyenkor az ember már nyel egyet. Harmadikat már nehéz, a legtöbb szülő ezt nem is vállalja. Én még egy harmadikat is vállaltam. Természetesen ugyanaz a válasz jött: 'igen, de'. Aztán a gyerek megköszönte szépen, hátat fordított, és a hátából sütött a gúny. 'Tessék! Ennyit érnek az ősök!' És én tudtam, hogy ez kell neki: bizonyíték arra, hogy mindannak, amit rólam kicsi fiú korában gondolt, a kilencven százaléka nem igaz. Hogy egy esendő ember vagyok. Neki kellenek erre a bizonyítékok, hogy önmagává tudjon válni. A szülők nagyon nehezen viselik azt a folyamatot, amikor a gyerekük szemében leértékelődnek, pedig ez elkerülhetetlen, mert azon a magas szinten, ahol a gyerek minket korábban elképzelt, nem lehet az életet leélni. Egyértelműen értékvesztésnek kell történnie, hogy ne alulról fölfelé kelljen ránk néznie, hanem egy síkban legyen a tekintetünk.